Drogozás a könyvtárban

          Szigliget, a József Attila Kör tábora, utolsó este. Két ismeretlen figura bukkan fel a költők és írók körében, az egyik mégis nagyon ismerős. Odajön hozzám, hogy üljek le, mindjárt kezdődik az előadás. Mondom, erről nem tudtam, de ha előadás, meg színészek, meg katarzis, akkor megyek és megfigyelek.

Belekezdenek. Bekattan valami, hogy erről írnom kell. Ez akkor válik világossá, mikor kiáll a páros egyik tagja, Kovács Krisztián roppant idegesen, ziláltan, szétcsúszva. Borzolja a haját, lógnak rajta a ruhák, amit csak fokoz, hogy Krisztiánnak egyébként sincs bizalomgerjesztő arca. Úgy tűnik, magában beszél. Sejthető, monodráma lesz. A Király, vagy a Kazinczy, vagy a Király-Kazinczy utcában kirabolta egy fószer. Be is mutatja, miként történt, kihív hozzá egy nézőt és a levegőben dobálja. Nevetünk rajta, habár már itt érezzük, ez az utcaneves kavarodás komolyabb gondolatok kiindulópontja lesz. 

Mesél egy történetet arról, amikor lehugyozott egy ismeretlen autót, aminek a tulajdonosa cserébe összerugdosta, visszahugyozta és elnyomta a cigijét az arcán. Krisztián rámutat egy mélyedésre az arcán. Itt kezdem el beleélni magam, hogy talán valós alapokon nyugszik az előadás, és tényleg egy volt drogossal állunk szemben, aki ugyanakkor tök jó színész, szóval ezért is kár lett volna elveszteni. (Nem beszélve arról, hogy hú, de helyes).

Apu beállít

Kopogtatnak. Egy férfihang, hogy nyissa ki az ajtót. „Nyitva van” szól vissza, mire beviharzik Scherer Péter, mint utóbb kiderül, az apuka, ő volt ismerős nekem. Itt válik világossá, hogy basszus, ez a fiú drogos, és basszus, minket valószínűleg odahallucinál. Nekem ez jó érzés, mert talán nem is létezünk, és amint beállít az apuka, felülünk szép láthatatlanul a fiú polcára, vagy ágyára, és onnan figyeljük a családi tragédiát.

„Anyámat elvesztettük, azóta gyógyszereken él.” Kissé paradox mondat, hiszen, ha elvesztünk valakit, akkor általában feltételezzük, hogy már nem él. Ennek ellenére ütős. Egyből magunk előtt látjuk a csonka család múltját, kezdjük megérteni Krisztiánt, hiszen nem tehet ő semmiről, rossz háttér, és még örökölte is a függőségre való hajlamot. 

Schererrel abszolút jó párost alkotnak. Váltják egymást a sírások, őrlődések, az apai törődés, ugyanakkor a nemtörődés, hiszen jól kivehető, hogy az apa szintén érzelmi roncs, aki későn kezd el helyretenni egy helyrehozhatatlan nevelési hibát. 

Tudjátok, mi a jó? Amikor sírást imitálnak, tényleg könnyessé válik a szemük. Nem tudom, pontosan hány színésznek sikerül ez, mindenesetre nekem nehezemre esne olyan helyzetben könnyezni, amikor nincs rá semmi okom. Lehet, hogy ez az én hiányosságom, azonban valószínűbbnek tartom, hogy ez egy igen előnyös színészi tudás. Nálam elnyerik a könnyen síró színészek a tiszteletem, így Péterék is bekerülnek a Nagy Könnyezők Csapatába.

Kiderül, hogy Krisztián leszokóban van. Sőt, érettségi előtt áll. Szurkolni kell, hogy sikerüljön neki a felvételi. Scherer kimegy, Krisztián tovább sztorizik, rángatózik, elvonási tünetek, rohadt jól játssza. Apuka visszajön, megint a felvételinél lyukadnak ki. Krisztián nem tudja, lemaradt-e az érettségiről. Valószínű, hogy igen, mert nem hétfő van, ahogy hiszi, hanem csütörtök. Scherer kiakad, és kitagadja Krisztiánt. Itt körbenézek a nézőtéren. Senki nem veszi észre, hogy forgolódom. Könnyes szemek, elgondolkodó tekintetek. Krisztián egyedül marad. Így ér véget a darab.

Az előadás után beszélgetni próbálok egy ismerősömmel, ő azonban lassan reagál. Kérdezem, mi a franc van. Azt mondja, megviselte a darab. Kérem szépen, pontosan ebből látszik, hogy jó rendezés volt. 

Schererék beszélgetést kezdeményeznek velünk. Előbújunk a láthatatlan szerepből. Kiderül, hogy gimnazista célközönségnek szánták, drogprevenciós céllal. Túl vannak a századik előadáson. Sajnálatomra nem Krisztián tapasztalataiból indultak ki (habár a kirablós dolog valóban vele történt meg a Király, vagy a Kazinczy, vagy az izé… Király-Kazinczy utcában). Egy nyolcórányi videóanyagot használtak alapul, amiben drogosok mesélik a történeteiket. Hűha, ritkán gondolunk bele, mennyi munka van akár csak egy másfél órás darabban is. Kapunk egy kis spoilert is, a következő tervük Ady és Petőfi összeeresztése. Tudják, hogy hassanak az irodalomkedvelők fogékony lelkére. 

            Tíz perce agyalok a befejezésen. Szeretném őket látni egy rendes színházban, nem csak a szigligeti Esterházy-kastély könyvtárában, ez biztos. Főleg Krisztiánt, hiszen Scherer már bizonyított a Kontrollban, meg az Üvegtigrisben. Köszönjük neki, hogy felkarolja a fiatal tehetségeket, ők is biztosan nagyon hálásak. Szintén köszönjük, hogy jó célokra fordítják a tehetségüket tucatnyi középiskolás figyelmét felhívva arra, amit ahogy Mr. Mackey mondana: a drogozás rossz, értem?

(Érdeklődni a darab után a Kolibri Színházban, címe A gyáva a Nézőművészeti Nonprofit Kft támogatásával. Olvassatok utána, számos díjat bezsebeltek már. Mondjuk, furcsa is lenne, ha meglepődnék ezen.)

Krisztián a közönséggel játszik