Szeletek a Művészetek Házából (Veszprém)

Na szóval ez a kiállítás a Dubniczay-palotában található és a László Károly-gyűjtemény részét képezi. Címe: az Akadémiától a pop-artig. Túlnyomó többségben magyar alkotókkal, azonban előfordul néhány német eredetű is.

Nagyon bejött, hogy a "modern" festészetet ebben a régi palotában mutatják be. Kicsit nem volt pénz felújítani a falakat in my opinion, de ez nem rontotta el a közérzetem és a hozzáállásom a kiállításhoz. Talán még fel is dobott ez a kontraszt.

Ez csak tetszik, na.

Ez volt a kedvencem

Háttérben Vasarely

és közelről egy valódi Vasarely

Hiperrealizmus testközelből

Ez azért fogott meg, mert soha nem voltam még olyan műteremben, ahol hozzá lehetett volna érni a kiállított műhöz. Megtévesztő, hogy funkcióját tekintve festmény lenne, hiszen a falra van felfüggesztve, állított téglalap alak, stb. Mégis hozzányúlhattunk, nyomkodhattuk a gombokat rajta

Ennek a neve Dream machine, azaz Álomgép. Leültél elé, a kedves néni bekapcsolta, elkezdett forogni, behunytad a szemed és nemcsak érdekes foltokat láttál magad előtt, hanem iszonyatosan megnyugtatott.

Szintén valami, ami nagyon bejött.

Ezt azért, mert Moholy-Nagy alkotás

Ez meg rokon, Kmetty János grafika

Dollár Papa Gyermekei - a lakásszínházról

           Szégyen, hogy Magyarországon 2009 óta létezik, és én most értesültem róla. Bevallom, akkor sem voltam tisztában a műfaj megnevezésével, amikor jegyet szereztem az előadásra. Egy néni világosított fel a darab másnapján, aki jócskán a hatvanat tapossa. Fogom a fejem, és egyetlen szerencsém, hogy soha nem fogom megtudni, mennyi észbontó előadásról maradtam le, ez az, amit sejthetek csupán. A Hedda Gabler feldolgozás után azonban még ez a tudat is fáj.

Mit is kell tudni a lakásszínházakról? Sokat gugliztam, hiszen ahogy látom, nem felkapott téma - egyelőre. Nem is találtam sok mindent. Olyasmit írtak, hogy igenis, voltak már a hetvenes években is lakásszínházak az országban, mutogatnak képeket is hozzá egy csomó elvont alakkal. Azért ezt nem veszem be. Valószínűsítem, hogy már akkoriban is megtörtént egy-egy színdarab lakásban történő bemutatása, ám azokat korántsem lehetett lakásszínháznak, mint külön műfajnak hívni. Nem és nem. 

Itt tudatosan történik minden: a lakás kibérlésétől az adott színmű átírásáig. Itt a lakáshoz idomítják a szöveget. Minden ki van tervelve, mint egy tökéletes betörésnél. Mi, nézők vagyunk a szemtanúk, a színészek pedig a tehetséges köztudatba-betörők.

Mégis, térjünk csak vissza az első mondatomra: 2009 óta létezik Magyarországon? De kik a felelősek ezért? A válasz: a Dollár Papa Gyermekei. Kiss-Végh Emőke (egy szőke, hosszúkás arcú, kifinomult stílusú csajszi), Ördög Tamás (szintén jó öltözetű, macis alkatú srác) és Varga Balázs, akit ezúttal Tóth Máté helyettesített (ő egyébként első ránézésre tuti nem színész, hanem gyúróteremben edző). Ők hárman a Kaposvári Egyetemen szereztek színművész diplomát, 2009-ben kezdték a lakásszínház projektet. Az ő előadásukban volt szerencsém az Ibsen drámához a Bartók Béla út 37-es szám alatt.

Na most ez nem az a nyomasztó, undorító, inkább-felkötöm-magam-csak-legyen-már-vége Hedda Gabler. Én magam, mivel egy barátnőm révén kaptam a jegyet, és időm se volt rákérdezni a darab címére, csak a darab legvégén jöttem rá, hogy mi is ez valójában. A Hedda Gabler. Azt hittem, leszakad az állam a csodálkozástól. Sose gondoltam volna, hogy ekkora borzalmat ilyen élvezhetőre át lehet formálni.

A körülményekről: már az odaérkezés magával ragad. Én, mint rajongója a pesti gangos házaknak, egyből le vagyok kenyerezve. Hatalmas belmagasság, idős, ugyanakkor modernül felújított lakás. Maguk a színészek fogadnak: „egyenek, igyanak, itt a mosdó, menjenek csak el nyugodtan, blablabla”. Kedvesek, na.

Aztán beültetnek: egy asztal, körülötte körben fotel, kanapék, fonott székek, az ajtóval egy síkban a tér kitágítására egy bazi nagy tükör. Az asztalon gyöngyből készült bonsai fa, játékfigurák. Nem gondolnám, hogy különösebb okkal rakták oda, a darab folyamán mégis szentelnek neki két-három sort. Mindennek funkciója van.

Bejön Emőke, meg Tamás. Tamás, hogy valami grafikus szakkör volt a lakásban előttük. Emőke bólogat. Erre Tamás, hogy Emőkével fél éve házasok. Mi erre mosolygunk, hogy jaj, de cukik, meg hú, de romantikus egy ilyen társulatot ketten együtt ápolgatni. Mire azonban végigpergetjük a gondolatot az agyunkban, arra eszmélünk, hogy Emőkéék veszekednek. Fogdmárbéznek, meg kussoljálmároznak. Gyorsan leesik, hogy ez már a darab. Vicces a többi néző reakciója: kapkodják a fejüket egyik színészről a másikra. Mintha a Való Világban lennénk. Ez máris ad egy piros pontot a lakásszínháznak: szó szerint részeseivé válunk a darabnak, beleéljük magunkat, azt sem tudjuk, fiúk vagyunk-e vagy lányok, bankárok vagy eladók. Az emberben lakozó természetes kíváncsiságot, és mindenbe belelátni akarást elégíti ki. A teremtés csodájának megfigyelőivé lépünk elő, mi magunk vagyunk a teremtők, csak éppen a teremtés utáni pihenő testtartásban.

A darab egyébként kortárs feldolgozás. A szereplők mai ruhákban mai szóhasználattal és mai pesti élettel jelzik ezt. Mégsem tűrhetetlen és elutasítani való művészieskedés egy hétköznapi „nyárspolgár” számára sem. A helyszín –újabb pozitívum- beleépül a szövegbe („mindenhol, csak a 47-es vonalán nem akartam lakni…”), ez külön tetszik. Csakúgy a tér kihasználása, a nézők körül járkálás, Máté még a kanapéra is sokszor leül két megszeppent néző mellé. Elmennek mosdóba, fürdeni, megnyitják a csapot (és jé, tényleg folyik, de olyan igazian, nem úgy, mint a rendes színházakban). Élnek, egészen egyszerűen. Igaz, előfordul néhány pillanat, amikor eszembe jut, hány óra lehet, és olyankor mindig elkezdek félni, hogy a színmű innentől elkezd haldokolni, ahogy a nézők is a helyükön. Erre példa, Emőke, azaz Hedda Gabler táncikálása. A tánc egyébként mocsok jó, ilyen menő mozgáskultúrát ritkán látok. Nehéz nem sírni a röhögéstől, ahogy a kezei a lehető legidiótábban hullámoznak a levegőben, miközben Emőke továbbra is mereven bámul előre és rezzenéstelen arccal koncentrál a zene ritmusára. Azonban mégis, de, csak, azonban: nem túl hosszú a szám, srácok? A végére elzsibbadnak a nevetőizmaim, és másfél percig nem lehet kihúzni a szituáció komikumát. Mindegy, elnézzük, mivel Ördögék mindig visszaállítanak egy már-majdnem-tetőponttal ismét belenyomva fejünket az események sűrűjébe.

Majd amilyen váratlanul elkezdődött, olyan váratlanul véget ér – fingunk nincs, hova tűntek Ördögék, hogy mi történik a szobafalak mögött, csak a sikoltozás, jajveszékelés, ajtócsapkodás és… nagy csend. Tíz másodperc „úristen, mi van most” után visszatér a három szereplő kézen fogva, mi tapssal, meg katarzissal köszönjük meg az előadást, ők hajlongással az elismerést. Páran gratulálunk nekik, aztán gyorsan elpárolgunk. Már nem azért, mert nem tetszett, hanem annyira a darab hatása alatt állunk. Nekem kell utána egy dupla cigi.

Ezek után joggal vetül fel a költői kérdés: egy mocsok nagy nézőteres, barokk stílusú színház méterekre és fényévekre játszó színészekkel a nézőtől mikor gyakorol ilyen hatást az emberre?!

            Konklúzió: több, mint egy órán keresztül nevettettek, akaratlanul is istenesdit játszhattam, egy homályos folt voltam a nézőseregben és mégis félig szereplő, valódi funkció. Egy szó, mint száz, a lakásszínház engem teljesen magával ragadott. Feltöltött, hogy nem kellett puccba vágni magam, a lakhelyemtől összesen négy villamosmegállóra játszottak, és még beszélgetni is lehetett a színészekkel a darab után. Ez utóbbi nemcsak befogadható, de élvezhető átírása, ahogy már említettem, külön lelki orgazmusnak számított, főleg, ha azt nézzük, hogy ez egy istenverte Ibsen. Sokszor vettem észre improvizációt, ami a színészi teljesítményt csak növelte, amelyben egyébként sem volt csorba. Három király színész, tehát tehetség és kreativitás a köbön. Nemcsak a lakásszínháznak hatalmas lájk, hanem a Dollár Papa Gyermekeinek is. Még találkozunk, skacok!

Infó: 

• fészbuk ismerős bejelölésével lehet tudomást szerezni a társulat elkövetkezendő darabjairól és a jövendőbeli ideiglenes színházak paramétereiről 
• blogjuk is van ám
• sőt, megrendelhetőek

Dollárék

és külön: Tóth Máté

Mapplethorpe és a nemi szervek

A Ludwig Múzeum legújabb különlegessége a Robert Mapplethorpe amerikai fényképész életművét bemutató kiállítás. Én is ott jártam - hogy ne jártam volna, amikor múzeumkedvelőnek bűn egy ilyet kihagyni. A pénztárnál szépen kifizettem a jegyet, mellé pedig kaptam egy csomó prospektust az elkövetkezendő kiállításokról. (Ami, meg kell jegyeznem így zárójelben, a Ludwig Múzeum egyik legkirályabb a dolga, mert ha széthajtjuk ezeket, iszonyat vagány posztereket kapunk.) Figyelem! Erogén zóna következik a javából!

Fellifteztünk Dani haverommal a harmadikra, az unott jegyszedő lepecsételte a jegyünket és már nézelődtünk is. Dani eleinte megijedt, hogy olyan helyre vittem, ahol Louise Bourgeouis-król, meg számunkra teljesen ismeretlen nyolcvanas évekbeli színészekről lesznek portrék. Aztán beindult a dolog, ahogy Mapplethorpe önarcképeihez értünk. Személyes kedvencem az 1988-ban készült Self Portait, amelyen Mapplethorpe-ot körbeöleli a sötétség. A fényképen sétabotjának feje, illetve az ő arca lebeg csupán a semmiben. Nézem őt, aztán a botra siklik a tekintetem, és így újra, meg újra. Mapplethorpe-tól szokatlan fotó ez, hiszen nem terül el rajta olyan „művészkedősen”, nincsenek nemi szervek, sehol egy meghökkentő részlet. Öreg, gondterhelt és beteges: mi tudjuk, hogy ekkor már csak egy éve volt hátra az AIDS-cel folytatott küzdelméből. A halálfejes sétapálca és a sötétség, ami a bizonytalanság és baljósság érzetét kelti, csak még inkább kihangsúlyozzák, hogy valami nagyon nincs rendben a fotó készültekor. (Zseniális fotó.)

A kiállítás felépítését dicsérendő, hogy a semleges bevezető után szép fokozatosan találkozunk egymás után perverzebbnél perverzebb alkotásokkal. Olyanokkal, amikre a szomszéd Rozi néni csak annyit mondana: „Pisti, gyere már, ez valami felháborító”. Dagerrotípiák egy homoszexuális pár együttlétéről. Pénisz összekötözve. Maga Mapplethorpe kifeszítve. Fenekek. Végbélnyílás. Aktok. Pillanatképek a számtalan hasonló fénykép közül.

Tudjátok, furcsa, ugyanakkor felszabadító érzés volt úgy rátekinteni egy nemi szervre, hogy az csak tárgy, egy testrész, mint egy kéz vagy láb, ahogy egyébként is kezelni kellene az ilyet és nem elpirulva másra terelni a szót. Nálunk ez továbbra is súlyos téma. A mögöttünk sétáló idős német házaspár azonban állítom, lazábban kezelte a zokniba csomagolt herezacskót, mint mi, fiatalok.

Ahogy itt ülök és nyomogatom a billentyűket, az jutott eszembe, kinek is ajánlanám a kiállítást. Azon kívül, hogy természetesen mindenkinek. Ami biztos: olyan ne látogasson el, aki nem nyitott a kortárs –már, ha lehet a nyolcvanas éveket kortársnak hívni - törekvésekre, aki nem tűri a meztelenséget, a kitárulkozást, az erotikát. Aki nem tudja befogadni, hogy Mapplethorpe annak ellenére, hogy Patti Smith személyében élettársra lelt, homoszexuálisnak vallotta magát, és bizony (itt jön megint Rozi néni felkiáltása) lesz olyan fénykép, amikor egy ostor lóg ki a művész végbélnyílásából. Fel kell ezekre készülni.

Aki pedig álmélkodni szeretne, összeegyeztetni magában az olyan ambivalens érzéseket, mint a gyönyör és undor és ezt élvezné is, annak mindenképpen ott a helye. Én azt mondom, megéri egy ilyen népszerű és polgárpukkasztó személyiség kiállítására kinyitni a pénztárcánkat, ha már idehozzák szinte a lábaink elé, Pestre. 

Véleményem szerint ne látogassunk el úgy, hogy nem olvasgattunk előtte néhány honlapot Mapplethorpe-ról. Így válnak érthetővé bizarr önarcképei, témaválasztásai, illetve azok időben való elhelyezkedése.

Továbbá megemlíteném, hogy az ajándékboltban tök diákbarát áron tök menő dolgokat szerezhetünk be akár a kiállításhoz, akár más alkotóhoz kapcsolódóan. Ha megsértődtünk a Ludwig Múzeumra és az egész világra ennyi péniszért, legalább éljük ki magunkat a tárlat végén. Én mondjuk enélkül is megtettem.

A kiállítás by the way szeptember 30-ig megtekinthető. Addig annyiszor megnézhetjük Rozi nénivel, ameddig meg nem szokja a látványt. Ja, és Dani üzeni a Ludwig Múzeumnak: mocsok bátrak vagytok!

az első

sziasztok!

egy ideje már nagy igényt érzek magamban, hogy olyan blogot teremtsek, ahol megoszthatom élményeimet kiállításokról, művészekkel készítsek riportot, meséljek friss kötetekről és írókról, benyomásaimról környezetemben - szóval, népszerűsítsem a kultúrát, művészetet. ha nem másért, hát magamért.