Szégyen, hogy Magyarországon 2009
óta létezik, és én most értesültem róla. Bevallom, akkor sem voltam tisztában a műfaj
megnevezésével, amikor jegyet szereztem az előadásra. Egy néni világosított fel a darab másnapján, aki
jócskán a hatvanat tapossa. Fogom a fejem, és egyetlen szerencsém, hogy soha
nem fogom megtudni, mennyi észbontó előadásról maradtam le, ez az, amit
sejthetek csupán. A Hedda Gabler feldolgozás után azonban még ez a tudat is fáj.
Mit is kell tudni a
lakásszínházakról? Sokat gugliztam, hiszen ahogy látom, nem felkapott téma - egyelőre.
Nem is találtam sok mindent. Olyasmit írtak, hogy igenis, voltak már a hetvenes
években is lakásszínházak az országban, mutogatnak képeket is hozzá egy csomó
elvont alakkal. Azért ezt nem veszem be. Valószínűsítem, hogy már akkoriban is
megtörtént egy-egy színdarab lakásban történő bemutatása, ám azokat korántsem
lehetett lakásszínháznak, mint külön műfajnak hívni. Nem és nem.
Itt tudatosan történik minden: a lakás kibérlésétől az adott
színmű átírásáig. Itt a lakáshoz idomítják a szöveget. Minden ki van tervelve, mint egy tökéletes
betörésnél. Mi, nézők vagyunk a szemtanúk, a színészek pedig a tehetséges köztudatba-betörők.
Mégis, térjünk csak vissza az első mondatomra: 2009 óta létezik
Magyarországon? De kik a felelősek ezért? A válasz: a Dollár Papa
Gyermekei. Kiss-Végh Emőke (egy szőke, hosszúkás arcú, kifinomult stílusú
csajszi), Ördög Tamás (szintén jó öltözetű, macis alkatú srác) és Varga Balázs, akit ezúttal Tóth
Máté helyettesített (ő egyébként első ránézésre tuti nem színész, hanem gyúróteremben edző). Ők hárman a Kaposvári Egyetemen szereztek színművész diplomát, 2009-ben kezdték a lakásszínház projektet. Az ő
előadásukban volt szerencsém az Ibsen drámához a Bartók Béla út 37-es szám alatt.
Na most ez nem az a nyomasztó, undorító,
inkább-felkötöm-magam-csak-legyen-már-vége Hedda Gabler. Én magam, mivel egy barátnőm
révén kaptam a jegyet, és időm se volt rákérdezni a darab címére, csak a darab
legvégén jöttem rá, hogy mi is ez valójában. A Hedda Gabler. Azt hittem,
leszakad az állam a csodálkozástól. Sose gondoltam volna, hogy ekkora borzalmat
ilyen élvezhetőre át lehet formálni.
A körülményekről: már az odaérkezés magával ragad. Én, mint rajongója
a pesti gangos házaknak, egyből le vagyok kenyerezve. Hatalmas belmagasság,
idős, ugyanakkor modernül felújított lakás. Maguk a színészek fogadnak: „egyenek,
igyanak, itt a mosdó, menjenek csak el nyugodtan, blablabla”. Kedvesek, na.
Aztán beültetnek: egy asztal, körülötte körben fotel,
kanapék, fonott székek, az ajtóval egy síkban a tér kitágítására egy bazi nagy
tükör. Az asztalon gyöngyből készült bonsai fa, játékfigurák. Nem gondolnám, hogy különösebb
okkal rakták oda, a darab folyamán mégis szentelnek neki
két-három sort. Mindennek funkciója van.
Bejön Emőke, meg Tamás. Tamás, hogy valami grafikus szakkör
volt a lakásban előttük. Emőke bólogat. Erre Tamás, hogy Emőkével fél éve
házasok. Mi erre mosolygunk, hogy jaj, de cukik, meg hú, de romantikus egy ilyen társulatot ketten együtt ápolgatni. Mire azonban végigpergetjük a gondolatot az agyunkban,
arra eszmélünk, hogy Emőkéék veszekednek. Fogdmárbéznek, meg kussoljálmároznak.
Gyorsan leesik, hogy ez már a darab. Vicces a többi néző reakciója: kapkodják a
fejüket egyik színészről a másikra. Mintha a Való Világban lennénk. Ez máris ad
egy piros pontot a lakásszínháznak: szó szerint részeseivé válunk a darabnak, beleéljük
magunkat, azt sem tudjuk, fiúk vagyunk-e vagy lányok, bankárok vagy eladók. Az
emberben lakozó természetes kíváncsiságot, és mindenbe belelátni akarást
elégíti ki. A teremtés csodájának megfigyelőivé lépünk elő, mi magunk vagyunk a
teremtők, csak éppen a teremtés utáni pihenő testtartásban.
A darab egyébként kortárs feldolgozás. A szereplők mai
ruhákban mai szóhasználattal és mai pesti élettel jelzik ezt. Mégsem tűrhetetlen
és elutasítani való művészieskedés egy hétköznapi „nyárspolgár” számára sem. A
helyszín –újabb pozitívum- beleépül a szövegbe („mindenhol, csak a 47-es
vonalán nem akartam lakni…”), ez külön tetszik. Csakúgy a tér kihasználása, a
nézők körül járkálás, Máté még a kanapéra is sokszor leül két megszeppent
néző mellé. Elmennek mosdóba, fürdeni, megnyitják a csapot (és jé, tényleg
folyik, de olyan igazian, nem úgy, mint a rendes színházakban). Élnek, egészen
egyszerűen. Igaz, előfordul néhány pillanat, amikor eszembe jut, hány óra lehet, és
olyankor mindig elkezdek félni, hogy a színmű innentől elkezd haldokolni,
ahogy a nézők is a helyükön. Erre példa, Emőke, azaz Hedda Gabler táncikálása.
A tánc egyébként mocsok jó, ilyen menő mozgáskultúrát ritkán látok. Nehéz nem sírni a röhögéstől, ahogy a kezei a lehető legidiótábban hullámoznak a
levegőben, miközben Emőke továbbra is mereven bámul előre és rezzenéstelen
arccal koncentrál a zene ritmusára. Azonban mégis, de, csak, azonban: nem túl hosszú a szám, srácok? A végére elzsibbadnak a nevetőizmaim, és másfél
percig nem lehet kihúzni a szituáció komikumát. Mindegy, elnézzük, mivel
Ördögék mindig visszaállítanak egy már-majdnem-tetőponttal ismét belenyomva
fejünket az események sűrűjébe.
Majd amilyen váratlanul elkezdődött, olyan váratlanul
véget ér – fingunk nincs, hova tűntek Ördögék, hogy mi történik a szobafalak
mögött, csak a sikoltozás, jajveszékelés, ajtócsapkodás és… nagy csend. Tíz
másodperc „úristen, mi van most” után visszatér a három szereplő kézen fogva, mi
tapssal, meg katarzissal köszönjük meg az előadást, ők hajlongással az elismerést. Páran gratulálunk nekik, aztán gyorsan elpárolgunk. Már nem azért, mert nem tetszett, hanem annyira a darab hatása alatt állunk. Nekem kell utána egy dupla cigi.
Ezek után joggal vetül fel a költői kérdés: egy mocsok nagy nézőteres, barokk stílusú színház méterekre és fényévekre játszó színészekkel a nézőtől mikor gyakorol ilyen hatást az emberre?!
Ezek után joggal vetül fel a költői kérdés: egy mocsok nagy nézőteres, barokk stílusú színház méterekre és fényévekre játszó színészekkel a nézőtől mikor gyakorol ilyen hatást az emberre?!
Konklúzió: több, mint egy órán keresztül nevettettek, akaratlanul
is istenesdit játszhattam, egy homályos folt voltam a nézőseregben és mégis
félig szereplő, valódi funkció. Egy szó, mint száz, a lakásszínház engem teljesen magával
ragadott. Feltöltött, hogy nem kellett puccba vágni magam, a
lakhelyemtől összesen négy villamosmegállóra játszottak, és még beszélgetni is
lehetett a színészekkel a darab után. Ez utóbbi nemcsak befogadható, de élvezhető átírása, ahogy már említettem, külön lelki orgazmusnak számított, főleg, ha azt nézzük, hogy ez egy istenverte Ibsen. Sokszor vettem észre improvizációt, ami a színészi teljesítményt csak növelte, amelyben egyébként sem volt csorba. Három király színész, tehát tehetség és kreativitás a köbön. Nemcsak a lakásszínháznak hatalmas lájk,
hanem a Dollár Papa Gyermekeinek is. Még találkozunk, skacok!
Infó:
Infó:
- fészbuk ismerős bejelölésével lehet tudomást szerezni a társulat elkövetkezendő darabjairól és a jövendőbeli ideiglenes színházak paramétereiről
- blogjuk is van ám
- sőt, megrendelhetőek
Dollárék |
és külön: Tóth Máté |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése